Julien Malland, azaz Seth Globepainter elképesztően színes képekkel mázolja tele a világ épületeinek randa tűzfalait, közben együtt dolgozik a helyi művészekkel, hogy minél organikusabb legyen a végeredmény. Malland a 90-es évek óta aktív, utazásairól és munkáiról két könyvet is megjelentetett, érdemes megvenni őket. (via Boredpanda)

A popkultúra művészetének is nevezett, de egyértelműen különálló művészeti irányként is megálló pop-art a II. világháború utáni időszakban, az ötvenes-hatvanas években keletkezett. A világháborús sokkból hatvanas évekre magához térő fogyasztói társadalom a popzene globalizációja mellett a fiatalok kultúrájával is szembe találta magát, Elvis Presleyvel és a The Beatlesszel. A pop-art fiatalos, merész, részben a dadaizmusban és a szürrealizmusban gyökerező, de egyben ellenséges, a kialakult és begyepesedettnek tartott művészeti ágazatokat elutasító volt, szakított a hagyományos módszerekkel, új utakra vite a festészetet, a fotóművészetet és a szobrászatot is.

A központi témák a tömegtermelés, a tömegkultúra és a tömegeket kiszolgáló média szerepe voltak. Igaz, születését Angliának köszönhetjük, de elterjedését a hatvanas évek Amerikájának. Alapanyagait a mindennapi életből merítette: a lakásban megtalálható használati tárgyakból, utcai plakátokból, az egyre népszerűbb képregényekből, és így tovább. A pop-art sokféle technikával dolgozott, akadt olyan művész, aki valóságos használati tárgyakat ábrázolt úgy, ahogy voltak, mások újragondolták azokat és rendeltetésüktől merőben eltérő környezetbe ültették őket. 

Szakítottak a hagyományos tájképekkel, náluk a táj a város volt, vagy az országút, konzerveket festettek meg vázák és virágok helyett, bátran nyúltak a popkultúra olyan, mára ikonikussá váló termékeihez, mint a Coca-Cola vagy a Campbell's leveskonzervek, hőseik színészek és színésznők, zenészek és képergényhősök voltak. A pop-art hatása a mai napig nyomon követhető, az irányzat 2015-ben éppoly fontos és népszerű, mint a hatvanas években. Warhol és társai cinizmusa a mai társadalmi viszonyok között is megállja a helyét, sőt, sokkal hangosabb és relevánsabb, mint a nyolcvanas vagy kilencvenes években.

Fontosabb alakjai: Patrick Caulfield, Christian Ludwig Attersee, Keith Haring, Allen Jones, Yayoi Kusama, Roy Lichtenstein, Mel Ramos, Andy Warhol vagy Tom Wesselmann, a magyar művészek közül Gyémánt László, Lakner László, Konkoly Gyula, Pinczehelyi Sándor vagy Varga Enikő alkotott kiemelkedőt. 

Dayton Allen imádja a science-fiction filmeket. Leginkább a Csillagok háborúját, amivel éveken ét foglalkozott szabadidejében, de nem azért, hogy szétcincálja a jeleneteket és hibákat keressen bennük, sőt, még csak a dialógusokat sem tanulta be szó szerint: egyszerűen csak szerette volna újraalkotni a film ikonikus jeleneteit és szereplőit. 2012-ben aztán rátalált egy sokkal izgalmasabb filmre, az Alienre, amit nálunk ugye valamiért Nyolcadik utas a halál címen forgalmaztak, és rögvest szerelmes lett a rovarszerú, duplaállkapcsos idegen lénybe és a Nostromo űrhajó legénységébe.

Az első téli olimpiát 1924-ben rendezték, Chamonix városában, Franciaországban. Tíz nap alatt lezavarták, kilenc sportág 16 versenyszámában hirdettek olimpiai bajnokot, a 294 versenyző pedig biztos nagyon jól érezte magát, miközben az úri közönség ámuldozva nézte a testi épségüket is kockáztató sportembereket. Jó buli volt, na. Idén, kilencven évvel a jeles esemény után az orosz Szocsiban zajlik éppen az olimpia, 15 sportággal és 86 versenyszámmal, nagyjából 2800 sportolóval és kismillió nézővel - annyi pénzből, amennyiből Afrikát egy évig lehetne etetni (37,5 milliárd EUR). Mindegy, ha Putyinnal erre van felesleges pénze, hát költse. A Buzzfeed egy 64 képből álló sorozattal köszöntötte a XXII. téli olimpiai játékokat, ezek közül válogattuk ki a legjobbakat.

1. Chamonixban még ilyen elegáns öltözékben indultak az urak a gyorskorcsolya versenyen. A képen pont nem látható az a Charles Jewtraw, aki 500 méteren a téli olimpiák első aranyérmét nyerte. Nyakkendőben, jóhogy.

2. 1932-ben Lake Placid első ízben rendezett olimpiát (a másodikra 1980-ban került sor), a képen a 10 000 méteres gyorskorcsolya-verseny egy pillanata látható. A nyakkendő helyett itt már sapka van mindenkin, érthető, hiszen hideg volt.

3. A német Garmisch-Partenkirchen következett 1936-ban, innen több képet is válogattunk. Az elsőn a bobpálya látható, elég félelmetes látványt nyújt.

4. Itt meg az egyik svájci csapat, még a rajt előtt, vélhetően azért vigyorognak. Ebben az öltözékben lecsúszni a pályán tiszteletre méltó őrültség volt. Nem ők nyertek, hanem egy másik svájci csapat.

5. Négy, rém elegáns svéd sífutó civilben. Felhívjuk a figyelmet a nadrágszárakra, kész csoda, hogy a hipsztergeneráció még nem csapott le erre a módira. Az 50 kilométeres sífutásban mellesleg ez a négy svéd úriember végzett az élen (Hjalmar Bergström, Nils Englund, Axel Wikström, Elis Wiklund).

6. 1948-ban, a II. világháború befejezését követően persze, hogy Svájcban rendezték az olimpiát, ők megúszták a világégést. A képen az a Jeannette Altwegg látható, aki a briteknek itt még csak bronzérmet nyert műkorcsolyában, de négy évvel később már az arany is összejött neki. Ezzel máig ő az egyetlen brit sportoló, aki téli olimpián egynél több érmet tudott szerezni.

7. 1952, Oslo. A norvég városban a téli olimpiák történetében első ízben építettek olimpiai falut, ami három kollégiumból és a médiahotelből állt. Az olimpia hőse egy helyi kamionsofőr, Hjalmar Andersen volt, aki a három gyorskorcsolya-számot is megnyert.

8. Így dolgoztak a fotósok Oslóban. Tessék csak jobban megnézni azt a norvégmintás zoknit, és sírni.

9. Squaw Valley, Kalifornia, 1960. 80 milliós, soha nem látott költséggel épült létesítmények, és egy új olimpiai szám, a női gyorskorcsolya.

10. Innsburck, 1964. A képen a 80 méteres sáncról rugaszkodik el egy síugró, lent 80 000 néző várja, hogy földet érjen.

11. A grenoble-i olimpia bobpályája ilyen utat írt le. 1968-at írtunk.

12. Ugrunk egy nagyot, egészen 1988-ig. Calgaryban vagyunk, a szívszorító képen Dan Jansen gyorskorcsolyázó szomorúsága látható azt követően, hogy bukott 1000 méteren.

13. Albertville-ben 1992-ben rendeztek téli olimpiát, az utolsót, amit a nyári játékokkal egy évben tartottak. A hokidöntőt a FÁK nyerte (tessen megguglizni), az amerikaiak a negyedik helyen végeztek, talán ezért olyan rezignált Ted Drury arca.

14. Az abertville-i szánkópálya. Védőfelszerelésben sem mennénk le rajta.

15. 1994-ben került sor a téli olimpiák legnagyobb botrányára: Nancy Kerrigan amerikai műkorcsolyázót egy vascsővel vágta térden egyik riválisa, Tonya Harding ismerőse, hogy így akadályozza meg a nő indulását azon az amerikai válogató versenyen, amin kivívhatta volna az olimpiai indulást. A terv nem jött be, Kerrigan elutazhatott az olimpiára, ahol második lett, Harding a nyolcadik helyen végzett.